Ico Parisi
Olasz építész, bútortervező
1916-1996
Domenico Parisi-t, aki Ico Parisi néven vált ismertté az 50-es évek olasz bútordesign-jának legjelentősebb stílusalapítói között tartják számon. Habár régebben nem volt olyan ismert, mint Gio Ponti, akivel szoros barátságban állt, visszatekintve kétségtelenül azok közé sorolható, akik az akkori kor stílusjegyeit meghatározták. Parisi a művészet számos területén megmutatta tehetségét. Saját magát reneszánsz művészként határozta meg, akit a művészet minden formája érdekelt. Nem akarta, hogy építészként, ipari tervezőként, festőként, fényképészként vagy lakberendezőként tekintsenek rá, habár több mint ötvenéves alkotói pályáján mindezen művészeti ágazattal behatóan foglalkozott.
Parisi életének szinte minden eseménye Como-ban történt. 1931-1935 között végezte építészeti tanulmányait Como-ban. 1935-1936 között Giuseppe Terragni építészeti irodájánál dolgozott. Sok újraalapított művészeti közösség volt felelős Olaszországban a művészet működésének fellendüléséért és megváltozásáért. Parisi több ilyen csoporthoz is csatlakozott, egyik ilyen például a Radice, Rho, Badali, Galli és Prina által alapított absztrakt művészeti csoport. 1936-ban ő alapította meg az „Alta Quota“ nevű építészeti társaságot. Az orosz frontról való visszatérése után, 1948-ban Parisi feleségével Luisa Aiani-val megalapította a „La Ruota“ nevű belsőépítészeti stúdióját. A bútorok mellett kerámiát, üveget és ékszert is terveztek olyan cégek számára, mint a Cassina S.p.A.,a M.I.M. az Altamir, a Longhi vagy a Cappellini. Az ő munkáját dicséri a milánói Állami Könyvtár belsőépítészete (1948). Parisi 1946 és 1952 között Lausanne-ban, az Institute Aethenumban továbbképezve magát, építészetet tanult Alberto Sartoris tanítványaként. 1952-ben a Milánói Művészek Klubjának is tagjává vált, majd 1956-ban csatlakozott az olasz ADI-hoz (Ipari tervezésért Egyesület).
Pierre Restany és Enrico Crispolti művészeti kritikusokkal ápolt kapcsolata lévén íródott műve az „Ipotesi per una Casa Esistenziale“ (1972), melyben a művészet és az építészet kapcsolatáról értekezik egymással ütköztetve illetve egybeolvasztva azokat. Miután Parisi a fényképészetről szóló első könyvét is megjelentette, elkezdte Utópia nevű sorozatát, amit 1978-ban ki is állítottak a Biennale di Venezia során.
A 80-as években Parisi figyelme főként az Installációra és Performanszra irányult, melyek során alaposan foglalkozott a tömegmédia elterjedésének problémájával. Ilyen jellegű terveivel vett részt Kassel-ben a 7. Documanta programsorozaton és a párizsi Pompidou-központban megrendezett „Les années“ kiállításon 1988-ban.
Parisi számos kiállításon szerepelt: 2008 Markus Winter Galéria (Berlin), 2007 Roberta Lietti Galéria (Como), 1976 Biennale di Venezia, 1974 IN Arch - Instituto Nazionale di Architettura (Róma), 1954 Triennale di Milano, 1951 Triennale di Milano, 1950 Fair in Bergamo, 1949 Fede Cheti által vezetett kiállítás (Milánó), 1948 Salon des Artistes Décorateurs (Párizs), 1948 Triennale újságírói kiállítás (Milánó), 1945 Kiállítás berendezési tárgyakról (Como)
Parisi életének szinte minden eseménye Como-ban történt. 1931-1935 között végezte építészeti tanulmányait Como-ban. 1935-1936 között Giuseppe Terragni építészeti irodájánál dolgozott. Sok újraalapított művészeti közösség volt felelős Olaszországban a művészet működésének fellendüléséért és megváltozásáért. Parisi több ilyen csoporthoz is csatlakozott, egyik ilyen például a Radice, Rho, Badali, Galli és Prina által alapított absztrakt művészeti csoport. 1936-ban ő alapította meg az „Alta Quota“ nevű építészeti társaságot. Az orosz frontról való visszatérése után, 1948-ban Parisi feleségével Luisa Aiani-val megalapította a „La Ruota“ nevű belsőépítészeti stúdióját. A bútorok mellett kerámiát, üveget és ékszert is terveztek olyan cégek számára, mint a Cassina S.p.A.,a M.I.M. az Altamir, a Longhi vagy a Cappellini. Az ő munkáját dicséri a milánói Állami Könyvtár belsőépítészete (1948). Parisi 1946 és 1952 között Lausanne-ban, az Institute Aethenumban továbbképezve magát, építészetet tanult Alberto Sartoris tanítványaként. 1952-ben a Milánói Művészek Klubjának is tagjává vált, majd 1956-ban csatlakozott az olasz ADI-hoz (Ipari tervezésért Egyesület).
Pierre Restany és Enrico Crispolti művészeti kritikusokkal ápolt kapcsolata lévén íródott műve az „Ipotesi per una Casa Esistenziale“ (1972), melyben a művészet és az építészet kapcsolatáról értekezik egymással ütköztetve illetve egybeolvasztva azokat. Miután Parisi a fényképészetről szóló első könyvét is megjelentette, elkezdte Utópia nevű sorozatát, amit 1978-ban ki is állítottak a Biennale di Venezia során.
A 80-as években Parisi figyelme főként az Installációra és Performanszra irányult, melyek során alaposan foglalkozott a tömegmédia elterjedésének problémájával. Ilyen jellegű terveivel vett részt Kassel-ben a 7. Documanta programsorozaton és a párizsi Pompidou-központban megrendezett „Les années“ kiállításon 1988-ban.
Parisi számos kiállításon szerepelt: 2008 Markus Winter Galéria (Berlin), 2007 Roberta Lietti Galéria (Como), 1976 Biennale di Venezia, 1974 IN Arch - Instituto Nazionale di Architettura (Róma), 1954 Triennale di Milano, 1951 Triennale di Milano, 1950 Fair in Bergamo, 1949 Fede Cheti által vezetett kiállítás (Milánó), 1948 Salon des Artistes Décorateurs (Párizs), 1948 Triennale újságírói kiállítás (Milánó), 1945 Kiállítás berendezési tárgyakról (Como)